Akikkel az utóbbi napokban beszéltem, azok nem tudták megúszni, hogy ne áradozzak nekik gyermeki lelkesedéssel erről a sorozatról. Olyan türelmetlenül vártam ezt a napot, mint kalácsképű kisgyerek a karácsonyt. Ilyen nagy elvárásoknál persze mindig kérdéses: az ember hatalmasat zakózik majd pofára, vagy a mennyekben érzi magát? (Figyelem: enyhe spoilerek előfordulhatnak az írásban!)

“Azt a jó büdös mindenit!” Valami ilyesmi felkiáltással néztem végig a Bioshock Infinite interaktív záróakkordjait. Semmiképp ne nyomozgass a sztori után, ha még nem játszottad végig a játékot, mert az elmúlt évtized legkomolyabb történetével lesz dolgod, mely hanyagul legyinti fültövön az utóbbi években megfogant Hollywoodi gyér termést. Az Infinite olyan klasszikusok mellé férkőzte be magát, mint a Doom, a Borderlands, vagy a Half Life.

Ismerőseimnek már kifejtettem sirámaim a filmes/ játékos reboot-ok és azon belül is a Devil May Cry nyugatiasodásával kapcsolatosan. Semmi bajom nem lenne a dologgal, ha a készítők nem rugaszkodnának el annyira az eredeti produktumtól, mint ide Irak. Persze, valahol ez a reboot lényege, de azért nem ártana megőrizni az eredeti darab legfőbb sajátosságait is, hogy aztán ne egy felismerhetetlenül idegen végeredményt kapjunk…

A történelmi FPS-ek mindig is kívül estek az érdeklődési területemen. Valahogy a valós hátterük, földhözragadtságuk miatt sosem álltak igazán közel hozzám. Hiányzik belőlük számomra a misztikum, a mese. (Egyedül a Call of Duty 2-vel, illetve később a modern epizódokkal játszottam egy keveset…) Tesztem alanyát is sokáig a fent említett kategóriába skatulyáztam, ám utólag belátva hatalmasat tévedtem. A RTCW ugyanis ízig vérig egy akció-kaland, horror elemekkel – pont ahogy én szeretem.

Tudtam… Mikor a retro konzolosdit elkezdtem, már tudtam, hogy a SEGA Bayonettájához közöm lesz. Nem vetem meg a hack and slash műfajt és a fekete latex ruhás nénik anno zsenge kamaszkorom vágyálmai voltak, így biztosra vettem, idővel mindenképp beszerzem a játékot. Hogy jó vétel volt-e, arra nagyon nehéz egyértelmű választ adni.

Sajátos műfaj a tinihorror. Dögös pompon lányok, jóképű baseballos srácok álmos, idilli kisvárosban tengetik napjaikat, mígnem egyszer csak kitör az apokalipszis. Vicces beszólások, eltúlzott akciójelenetek és rengeteg vörös nedű jellemzi az ilyen alkotásokat. Ezt a zsánert hozta el 2012-ben a Lollipop Chainsaw kizárólag konzolokra – én most tudtam pótolni.

Érdekesen működik az ember. Ha valakit nem ismersz, a kinézete, gesztusai, beszédstílusa alapján vannak róla prekoncepcióid, amelyek vagy beválnak, vagy nem és csalódsz – jobb esetben kellemesen. A jó hír az, hogy ez a képesség egész életünkön át alakítható… fejlesztésére tökéletes a második Star Wars spin-off film, a Solo.

Mikor 2 éve megvásároltam a jelenlegi számítógépem első dolgom volt bepótolni az előző generációból kimaradt játékokat. Természetesen az első kipróbálandó játék egy Tomb Raider volt, nevezetesen a 2013-as reboot epizód folytatása, a Rise of the Tomb Raider.

Az évek során bebizonyosodott, hogy a Rockstar csapata nem tud mellé lőni. Első 3D-s sandbox játékuk, a GTA III is műfajteremtőre sikeredett, melynek alapjait azóta is másolja számos más franchise. Ha szigorúan nézzük a 2002-ben kiadott, cseh fejlesztésű Mafia is csak egy GTA klón volt, viszont nem csak felnőtt ahhoz, de legalább olyan sikeres is lett…

Miután a Disney rátette fehérkesztyűs egérmancsát a Lucasfilmre (és Arts-ra) bizony ránk jár a rúd Star Wars játékok terén. Csak két kétes értékű FPS-t és egy MMO-t kaptunk az EA gondozásában, így nem kicsit vártuk hát a teszt alanyául szolgáló Fallen Order-t, aminek vállára igen nagy nyomás nehezedett: visszaszerezni a csalódott fanok bizalmát.