Ismerőseimnek már kifejtettem sirámaim a filmes/ játékos reboot-ok és azon belül is a Devil May Cry nyugatiasodásával kapcsolatosan. Semmi bajom nem lenne a dologgal, ha a készítők nem rugaszkodnának el annyira az eredeti produktumtól, mint ide Irak. Persze, valahol ez a reboot lényege, de azért nem ártana megőrizni az eredeti darab legfőbb sajátosságait is, hogy aztán ne egy felismerhetetlenül idegen végeredményt kapjunk…

Megjegyzem: nem vagyok fanboy, de a Devil May Cry azon kultikus sorozatok és ikonikus figurákat felsorakoztató videojátékszériák egyike, melynél igenis érezte 2010-ben minden játékos a döfést, mikoris az egykori, a szörnyeket rém elegánsan irtó vérlaza, félig démon-félig ember Dante-t egyfajta emós csövesként indították újra útjára. A bemutatók után különböző petíciók hatására megenyhült a CAPCOM, és változtatott kicsit a figurán, de az eredmény finoman szólva sem lett jobb. Én is csak akkor lettem hajlandó játszani a játékkal, mikor megjelent hozzá a hivatalos Classic Dante DLC.

Mert mi az már, hogy az említtet csövinger egy neo-urbánus környezetben rugdalja a démonokat, ahelyett, hogy gótikus, misztikus helyszíneken elegánsan aprítaná azokat vállig érő fehér hajjal és veres kabátban, kétméteres bárddal a kezében? Mi az már, hogy úgy beszél, mint egy felbőszült gettósuttyó, a kimért, higgadt lazaság helyett, amit a démonvér adott neki? Mi az már, hogy Vergil-ből egy pimp lett? Na, de nézzük a dolgokat szépen sorjában.

Az állítólag Resident Evil-nek készülő első Devil May Cry 2001-ben viharos sikert aratott a Sony fekete ördögén, így a CAPCOM kétszer is megismételte az attrakciót, trilógiává bővítve a sorozatot. A harmadik epizód később egy speciális változatban is megjelent, ekkor már PC-re is, majd HD változatban újabb konzolokra. Egyértelműen a harmadik rész a sorozat legerősebb tagja, a hihetetlen nehéz első, valamint a könnyű és kissé monoton második rész után – ez a rész ismertette meg velem a DMC-t, a hack and slash játékok császárát, valamint Dante-t és Vergil-t. Aztán jött a negyedik rész Nero történetével, mely már grafikailag is megállta a helyét az újabb generáció gyermekei számára, ismét – a korhoz mérten már szokatlan – nehézségi faktorral. (Bevallom, mai napig nem tudtam befejezni.)

Ez az, amiben a DmC kapásból elbukik. Nem hardcore… Ha párhuzamot kéne vonnom a régi-új Tomb Raider játékokat hoznám fel – ezúttal is hatalmas az eltérés! A pofás grafikáról az Unreal Engine gondoskodik, így a külalakkal semmi problémánk nem lesz. Tán a motor, tán a hasonlóan szürreális környezet teszi, de engem a játék rengetegszer emlékeztetett American McGee Alice-ének folytatására. Már az introból kitűnik a balul sikerült metamorfózis: az említett “új Dante” (aki bármelyik K-POP tinibandába vígan beállhatna) bárokban lóg, piálgat és rúdtáncos hölgyekkel létesít egy éjszakás kapcsolatokat lakókocsijában. Ennyi az élete. Egy nap egy furcsa lány, (nem, ezúttal nem Lady) az angyali Kat keresi fel a segítségét kérni. Ő egy szál brében elküldi a lányt a fenébe, azonban a városban hirtelen elszabadul a pokol és pár pornográf geg lefutása után végre ott állunk karakterünkkel az irányítást tanulgatva.

Hogy mire a nagy hűhó? Egy hatalmas démonvezér, Mundus és neje igyekszik irányítása alá vonni a várost továbbá elpusztítani Sparda sarjait. A városban semmi nem az, aminek elsőre látszik. Van itt gonosz energiaital gyár (Virility) agymosó folyadékkal, hazug médiaguru, elvetemült diszkótulaj és hasonló rettenetek. Oké, értem én, hogy párhuzamot akarnak vonni a valós világból vett ötletekkel, de ez a realitás illik egy DMC epizódba? A paralel univerzumokról jut eszembe: Dante és minden más démoni származású lény az ú.n. Limbo-ban is tud létezni, ahol az emberek nem – ez a valódi világ ördögi formája. Aki látta akár a Mátrixot, akár a Constantine-t, vagy játszott a Soul Reaver-rel nagyjából el tudja képzelni a dolgot. Valamilyen képesség csak itt működik, valamilyen csak a valós világban – de sosem mi döntjük el épp melyik dimenzióba kerülünk, hanem a lineáris történet határozza meg.

Az új sztori szerint Dante mellesleg már nem is féldémon-félember ivadék, hanem démon apa és egy angyal sarja. (Nephilim.) Tulajdonképp az egész játék egy bosszúhadjárat, melyben édesanyánk gyilkosával igyekszünk leszámolni. Aztán felbukkan Vergil, aki sokat mesél származásunkról, megmutatja gyermekkori lakhelyünk maradványait és rávezeti hősünket, hogy többre is képes az ivászatnál és az esztelen szexnél. (“Ma is tanultunk valamit.”) Persze a készítők mindent megtesznek, hogy ne csak a Viva TV-n élő, Facebook csecsein felnövekvő ifjoncok szeressék a sorozat új tagját – Dante szinte egy az egyben Nero kabátját (majd később öklét) viseli, easter egg-ként fejére fehér paróka esik, ismét kezébe kerülnek a legendás fegyverek, Ebony és Ivory (majd még két másik puska is), a lakókocsi pedig pizzás dobozokkal van tele – szóval vannak utalások rendesen a régi rajongók számára. A játékmenet is hasonlít a régi epizódokra, de sokkal leegyszerűsítettebb és mint mondtam lineárisabb/ butább azoknál. (Újdonság ez ma már?)

Az egynek elmegy történet egyébként nem lenne rossz, de köszönőviszonyban nincs a sorozat eddigi tagjainak minőségével. (Akik nem ismerik a karaktereket, azok azért meglepődhetnek egy-egy fordulaton.) Maga az aprítós játékmenet, a legendás mozdulatok újraéledése, az orbgyűjtögetés most is szórakoztatóak – utóbbiakkal az adott szobroknál, vagy a pályák közt tuningolhatjuk Dante-t és fegyvereit. Harci szerszámból akad jó pár és szokás szerint mindegyiknek van másodlagos funkciója is. A kaszával pl. liánokkal benőtt helyekre vághatjuk be magunkat, a bárddal falakat törhetünk át stb. Alapvetően kék és piros színben világítanak démoni eszközeink, jelezve az adott tárgy használati területét: ha egy platformfeladatnál vagy akadálynál kéken világít a segítő ikon, nyilván egy kék fegyverre kell váltanunk, de ha egy pirosan világító démon közelít felénk, akkor valószínű egy pirosan izzó fegyvert kell bevetnünk. Később ezeket kombinálja a DmC á la God of War, vagy Madness Returns. Apropó: az Alice Madness Returns Hysteria módját is megirigyelték a fejlesztők, csak itt Devil Trigger néven fut az esemény. A képet fekete fehérré változó rage módban Dante erősebben támadhat és új energiához juthat. Ha jól teljesítettünk a pályákon, a főmenüben artwork-ök nyílnak meg számunkra és persze még több levásárolható orbot is kapunk. (Az értékelési rendszer maradt a régi: továbbra is minél stílusosabban, a combókat váltogatva/ötvözve harcoljunk),

A játék során csakis démonokkal gyűlik meg a bajunk, emberi ellenfelünk nem lesz. A rondaságok egyben apróbb főellenségek is, mindegyikük elintézése más-más taktikát követel. Gyógyulni a szobroknál vásárolt csillagokból, illetve a pályákon elszórt zöld “démon-bábokból” lehet. A program alapból három nehézségi szintet kínál fel, majd ha végigjátszottuk a sztorit egy negyedik is megnyílik. Bizonyos ajtók extra stuffokat rejtenek, ezekhez azonban arany, ezüst és egyéb kulcsok szükségesek – íme egy ok az újrajátszásra. A húsz pálya során a pokoli dimenzióban szétszakadó, atomjaira robbanó, járdákat, autóbuszokat papírvárként összegyűrő városban, illetve annak reális változatában is fogunk harcolni. A két világon belül többek közt egy vidámpark, egy italüzem, egykori családi házunk, egy diszkó és egy bitang nagy irodaépület várja, hogy meglátogassuk – a teljesség igénye nélkül. A fő célunk minden helyszínen az adott boss elpusztítása és A-ból B-be eljutás – rengeteg harccal, platform szekvenciákkal és nagyon minimális logikai feladatokkal fűszerezve.

A megújult Dante mellesleg már nem laza, hanem tapló, nyers és ordenáré. Előszeretettel ordibálja a fuck szót harcok előtt/ közben – egy urbánus, primitív, ám kétség kívül populárisabb karakter lett belőle. A szörnyek is elvesztették méltóságukat, külsőleg és belsőleg is – bár régen is gusztustalanok voltak, nem álltak le sosem ilyen rém idétlen módon fenyegetőzni és az említett szócskát ugyanazon hevességgel viszonozni, mint valami nyóckerületi tapló. A gusztustalan jelző nem is megfelelő rájuk: szörnyek terén már-már horrorba fordult az egykor gótikus sorozat. Néhol annyira betegesen ronda és visszataszító ellenfelekkel harcolunk, hogy Silent Hill lakosai is megirigyelhetnék azokat, háziállat gyanánt. A játékban a szex is megjelenik, igaz legtöbbször utalás szinten, ám itt sokkal kevésbé találom indokoltnak, mint pl. Kratos kalandjaiban. Egy szóval: elkurvult a játék minden téren, hisz ez kell a népnek – minden, ami PEGI18.

De térjünk vissza, mi, oldschool játékosok a játék erényeihez, mert vannak neki. A történet egy egyszer-nézős akciófilmhez hasonlóan izgalmas tud lenni, tartalmaz fordulatokat és meglepő jeleneteket is. A harc élvezetes, könnyed. A grafikával kapcsolatosan más tesztekben megjegyezték, hogy erősen túl van színezve, túlszaturált – ezt a változtatást valahol megértem, hiszen a nem evilági atmoszféra indokolja a dolgot, de egy ponton túl tényleg zavaró tud lenni. Hiába a sok, letagadhatatlan inspiráció, azért vannak egyedi ötletek is a programban: ilyen, amikor a médiaguruval harcolva a csatorna híradójának “design-jában” ugrálunk a feliratokon, vagy amikor egy folyóba ereszkedünk alá és mindent fejjel lefelé találunk, miközben lentről besüt a napfény. Tetszett az is, amikor a TV képernyőjén jelenünk meg élő adásban, egy mólon harcolva és ezt a részt is mi irányíthatjuk. A pályák szépek, átgondoltak, de eltévedni sosem fogunk a közepesen rövid játék során. A zene megint csak megosztja a játékosokat – ha szereted Noisia és CombiChrist elborult és agyszaggató számait, mindenképp be fog jönni. A harmadik, vagy negyedik rész darálós dalait anno nem híres underground sztárok nyomták, mégis az a stílus nekem valahogy jobban bejött. Ízlés kérdése, számomra ezt a számot nem übereli semmi, amit a játék során hallunk, az tuti:

Ugyanaz a véleményem a DmC esetében, mint a Tomb Raider reboot-nál: nem lenne ez rossz játék, ha nem ezen a néven és ilyen karaktereket szerepeltetve futna. Hack and slash-nek korrekt, szép is, izgalmas-fordulatos is, de az említett, többnyire negatív irányú változtatásokat kevés fan gyomra veszi be. A gótika és a stílus, ami hiányzik belőle leginkább. (Utóbbi van neki, de elég alpári.) Befejezés után a Vergil’s Downfall DLC-vel bővítheti az 2.0-ásDmC univerzum iránti tudásszomját aki szeretné. Én például nem szeretném…

Aki kíváncsi korábbi posztjaimra, itt nézzen körül:

https://sumblinkdotorg.wordpress.com/