Tudtam… Mikor a retro konzolosdit elkezdtem, már tudtam, hogy a SEGA Bayonettájához közöm lesz. Nem vetem meg a hack and slash műfajt és a fekete latex ruhás nénik anno zsenge kamaszkorom vágyálmai voltak, így biztosra vettem, idővel mindenképp beszerzem a játékot. Hogy jó vétel volt-e, arra nagyon nehéz egyértelmű választ adni.
Mert az avatatlan, de a videojátékokat némileg ismerő egyén fél perc után a Devil May Cry (nem a reboot, a klasszikus!) csajos verziójának könyveli el a játékot, hiszen a célkereszt egy hatalmas csók embléma, induláskor nyögve bemondják a játék címét és ott a számos feminizmusra utaló jel – elég csak a logo O betűjére pillantanotok a borítón… De ez az állítás nagyon távol áll az igazságtól, ugyanis a Bayonetta első benyomásaink ellenére egy igazi hardcore japán őrület… és nagggyon szexista.
Az alapokat már meghatároztuk műfajt tekintve, de nézzük a részleteket. Az intro kellően zagyva – cserébe flashbackek formájában még vagy 8-szor fogjátok látni. Bayonetta, a fiktív Vigrid városában él kontinensünkön és egy apró 500 éves pihenő után tér magához. Boszorkány a lelkem, angyalokkal hadakozik – leginkább ősellenségével, a szintén felnőtt filmekből ideszökött Jeanne-al. Idővel egy kíváncsi újságíró szegődik nyomába, Luka a.k.a. Cheshire, valamint később egy rejtélyes kislány Cereza is útitársa lesz. Hogy milyen úton? Na ez az. A sztori olyan szinten elvont, komplikált és keleti, hogy én nem hazudok: alig tudtam követni, az unalmasabb átvezetőket pedig kegyetlenül átnyomtam.
A játékmechanika a stíluson belül a szokásos: győzz le X ellenfelet, majd megnyílik az A-ból B-be vezető út újabb szakasza, megint harc, megint megnyílik – hősnőnk egy puszival nyitja meg a lezárt részeket – aztán bossfight, megint harc, videó és így tovább. Mitől különleges mégis a játék? Nézzük a főszereplőnőt. Négy skúlóján túl – melyekből kettőt kb. 1,5 méter hosszú, kecses lábai végén található tűsarkújaként hord – haját/ ruháját tudja a milliónyi kombó során örvényként mozgósítani az ellenfelek pusztítására, úgy, hogy ami rajta marad azokból, épp csak a nagyon intim testrészeit takarja el. Megidézhető több méteres fekete magassarkú (!!!), öklök, sárkányfej és boss harcok során sok más eltérő állat – óriási pók, sokszemű varjú… De random megjelenik méteres guillotine, szöges kerék, kaloda, miegymás.
Természetesen dugig vannak a harcok tömve QTE szekvenciákkal és eszméletlen brutális kivégzésekkel, ahol csak úgy ömlik a rószaszínes nedű. A harcok során aranykarikákat gyűjthetünk pénz gyanánt (Sonic, ugye) és persze különböző színű orbokat, melyekből kotyvaszthatunk a menüben gyógyító, védelmező és mágikus (figyelj) nyalókákat! Bayonetta nem máshol, mint a pokolban tud bevásárolni, ahol Rodin, a vérlaza fekete csóka fogad minket. (Olyan poénokat szór, mint a Resident Evil 4-re, vagy az Evil Dead-re való utalgatások.) Nála vehetünk új mozdulatokat, fegyvereket, nyalókákat is két pálya között, vagy az elszórt vörös teleportokba beriszálva karakterünket. Cuccokat az Angel Attack nevű árkád FPS minijátékban is szerezhetünk.
Mivel a játék 90%-a kőkemény akció, nem elhanyagolhatóak az ellenfelek. Kezdésnek a temetőben megcsodálhatjuk a játék érdekes felfogását az angyalokról – nos, többször felmerül ki a gonosz, ki a jó, ugyanis a Bayonetta világának angyalai ocsmányak, kaszával, buzogánnyal és egyéb szerszámokkal támadnak (ezeket az eszközöket fel is vehetjük, de rongálódnak), de aztán jönnek az emeletes ház méretű “kisebb”-nagyobb bossok – totál beteg ellenfeleket képzeljetek el, a képek alig adják vissza mire számíthattok. De a beteg itt nem félelmeteset vagy gusztustalant jelent, inkább elborult, japán… izéket. A designerek fogtak két-három össze nem illő giccses tárgyat, tettek rá egy szobor fejet és tessék, kész az ellenfél. Egyszerűen befogadhatatlan európai aggyal, még a DMC sorozat után is. Némelyiküknek nem csak a szokásos zöld-sárga életerő csíkja lesz, de bizony még egy kék, vagy fehér pajzsot is le kell bontani a teljes sikerért.
A műfajból adódó monoton öldöklés mellett néhol nem keveset kell mászkálnunk, platform ugrálnunk (különösen a játék vége felé), megjegyzem boszorkány képességünkből adódóan a csicsás-cicomás pályákon akár vertikálisan is ugrálhatunk olykor á la Gravity Rush. Pár helyen a vizet tudjuk szilárddá merevíteni, vagy párduc alakban tudunk csak átugrani egy-egy szakadékot. És még az időt is manipulálhatjuk! Ha már pályák: akár az ellenfelek, a grafika is nagyon eklektikus! Néhol kimondottan szép, máshol borzasztóan elvont-elszállt, valahol pedig kifejezetten puritán. A zenék szintén dobnak a csajfaktoron: sok esetben borzasztó idegesítő, nyávogós JPOP szól, de van, hogy épp epic áriákat vágtak be a harc alá a derék fejlesztők, ha olyanjuk volt – minden logikát mellőzve.
Ambivalens játék ambivalens kritikát kíván – szó ne érje a ház elejét, remekül szórakoztam olykor a Bayonettával. Néhol kifejezetten szép a környezet, élvezetesek a harcok, az ember a fejét fogja nagy baromságokon és elborult poénokon, utalásokon (“Eggman” figurája, vagy pl. Bayonetta egysorosa, miszerint a sírós kölköket és csótányokat nem bírja – gyerekeket amúgy is csak csinálni szeret), vagy a tényleg animékbe illő szexuális gegeken, melyek azért mindig megmaradnak az erotika szintjén. (Viszont káromkodásból meglepően sokat kapott az angol szinkron…) Ötletesek a speciális pályák is: pl. zuhanó repülőgép, ahol a kis Cerezára vigyázunk, vagy a shoot’em up pálya, ahol egy rakétát irányítunk a futurisztikus város és a végső csata fele haladva – de még a Mátrixot idéző autópályás motorozások is be-be ékelődnek a sztoriba. (Az egyébként egész kézreálló irányítás utóbbinál és a platformrészeknél sajnos borzasztóan sikerült…)
Sok az idegesítő hiba is a játékban. Alapból a PS3 port jobban akadozik egy-egy helyen a boxoshoz képest, lassan is tölt/ ment, a grafika pedig néhol nagyon szürke-unalmas tud lenni. A sztori pedig kifejezetten zagyvaság. Bár egy kiegészítő animét is kapott folytatás gyanánt, a második Wii U exkluzív rész előtt, de ha megnézzük azt, akkor sem leszünk sokkal előrébb. Néha ráadásul monoton, unalmas és mellőzi az ötletes pályaszerkesztést, ami pedig máskor kifejezetten erőssége. (Pl. mikor lebegő szigeteket forgatunk a Paradicsom felé haladva, a fellegekben) Érthetetlen…
A Bayonetta kegyetlenül japán, minden tekintetben. Ha ezt be tudod fogadni, vagy alapból szereted, nincs gond, egyébként úgy jársz, mint én – kompromisszumokat kell kötnöd! De akkor is egy kuriózum a játékok világában, így kipróbálásra mindenképp érdemes, ha kicsit is vonz a műfaj.
Aki kíváncsi korábbi posztjaimra, itt nézzen körül:
