A történelmi FPS-ek mindig is kívül estek az érdeklődési területemen. Valahogy a valós hátterük, földhözragadtságuk miatt sosem álltak igazán közel hozzám. Hiányzik belőlük számomra a misztikum, a mese. (Egyedül a Call of Duty 2-vel, illetve később a modern epizódokkal játszottam egy keveset…) Tesztem alanyát is sokáig a fent említett kategóriába skatulyáztam, ám utólag belátva hatalmasat tévedtem. A RTCW ugyanis ízig vérig egy akció-kaland, horror elemekkel – pont ahogy én szeretem.
Furcsa mód megjelenésekor valahogy elkerült a darab, de most, hogy elkezdtem az ezredforduló nagyobb címeit újrajátszani szerencsére eszembe jutott, hogy pótolni kéne. A GOG-os verzióból valamiért az intrót kispórolták, így kénytelen voltam Youtube-on utánajárni a történetnek: Krisztus előtt 943-ban (a titokzatos módon életben lévő) Madarász Heinrich király ámokfutását látjuk egy csatamezőn, majd azt, ahogy egy varázsló örök fogságba száműzi a föld mélyére. 1000 év múltán a nácik megszállott ásatásokat folytatnak Himmler vezetésével, I. Heinrich sírját meglelendő. Céljuk feltámasztani a halott királyt és seregével leigázni az ellenszegülő államokat. Amerika persze nem nézheti ezt tétlenül, így az OSA ügynöke, B.J. Blazkowicz bakancsába bújva a harmadik birodalom felé vesszük az irányt. A nyomok Wolfenstein kastélyába vezetnek, ahol a fritzek társunkkal együtt foglyul ejtenek minket, így feladatunk a szökés és az ördögi terv szabotálása lesz.
A címből már rájöhettetek, hogy a játék a műfajteremtő Wolfenstein 3D remake-e. Persze unalmas lenne a játék, ha ismét csak a kastély ódon falai között bolyonganánk – ezúttal igazi kalandfilmes pályafelhozatal vár ránk. Megfordulunk majd egy kis hófödte német faluban, ódon katakombákban, klausztrofób tengeralattjárón, rakétabázison, egy fagyos norvég kutatóállomáson, háború dúlta övezetben és sok más nagyvászonra illő helyszínen. Na igen, a párhuzamok az Elveszett frigyláda fosztogatóival egyértelműek, aminek én fenemód örültem, lévén az az egyik kedvenc filmem.
A játékmenet a megjelenésekor már kiforrott műfajnak megfelelő: rengeteg akció, némi tárgykeresés és könnyebb logikai és ügyességi feladatok váltják egymást a játékban. Opcionálisan még kincseket is gyűjthetünk, különböző titkos helyeket felfedezve. A kaland elem tehát hangsúlyos, a cselekmény pedig ennek megfelelően szövevényes, melyet a cutscene-ek, a töltőképernyők és a milliószám elszórt dokumentumok részleteznek. Ennyire sztori orientált lövöldék ezelőtt csak a Half Life és a No One Lives Forever voltak és bátran merem állítani, hogy a RTCW is csatlakozhat melléjük a legjobb történettel felvértezett, filmszerű FPS-ek panteonjába!
De mit is érne egy Wolfenstein játék észveszejtő akció nélkül? A változatos fegyverarzenál kiválóan asszisztál náciritkító missziónkhoz. Közelharci fegyverként lábunkkal ösztökélhetjük az ellenfeleket, vagy csendben késsel döfhetjük le őket. Egykezes halálosztónak a Luger és Colt lesz segítségünkre, de persze az olyan klasszikusok sem hiányozhatnak felszerelésünkből, mint a négyféle mesterlövészpuska, az MP40, valamint a Sten és Thompson géppuskák. Természetesen kézigránát és dinamit is a rendelkezésünkre áll majd és a lista végére hagytam az igazi nagyágyúkat: a Panzerfaust páncélököl, a forgótáras Venom, az MG42 és a lángszóró mellé az elektromos árammal operáló Tesla puska társul be a komolyabb összecsapásokhoz. (Slusszpoénként ciánnal a saját életünket is kiolthatjuk.) 80 százalékban mezei katonákat, tiszteket és felnőttfilmbe illő fürge, latexruhás csajokat pusztíthatunk segítségükkel, de mikor a misztikum is képbe kerül jócskán bővül az ellenségek listája: sírjukból kitörő zombik, csontvázak, mesterségesen előállított, kezeiken közlekedő mutánsok és állig páncélozott szuperkatonák is életünkre törnek. Bossokból sincs hiány: a templomromnál ránk rontó, gigantikus élőhalott monszta, a rakétavetős monstrum és más dögök után végül természetesen magával a feltámasztott királlyal akaszthatjuk össze a bajuszt.
A missziók kellően sokszínűek. Egyszer egy gondoláról lövöldözzük le a katonákat a hegyoldalon, máskor csendben el kell intéznünk néhány tisztet egy kis faluban. Az a pálya is tetszett, mikor egy ütközet sújtotta városkában egy tanknak kell megtisztítani az utat, majd kimenteni pár tudóst a németek fogságából. Néhol pedig csak bizonyítékokat kell gyűjtenünk és iszkolni – na, ezeket a lopakodós küldetéseket kimondottan rühelltem. Itt világlik ki ugyanis a játék egyik legfőbb gyengesége: az ingadozóan kidolgozott mesterséges intelligencia. Van hogy méterekről sem vesznek észre a katonák, de néha mikor sunnyogni kellene a falakon is átlátnak és azonnal bekapcsolják a visító szirénát, aztán game over. Ugyanakkor taktikáznak is, visszarúgják a gránátokat, bekerítenek… szóval elég vegyesen reagálnak ténykedésünkre. A túlvilági lényekbe érthetően nem szorult sok sütnivaló, de ezt megbocsájtottam a fejlesztőknek. Amit sajnáltam, hogy járműveket nem vezethettem küldetéseim során. Pl. csak videóban látjuk, ahogy Blazkowicz repülőn kereket old, miután szabotált egy rakéta kilövést. Ez a rész akár lehetett volna interaktív is, vagy mondjuk egy ejtőernyős pálya is jópofa lett volna, mint a NOLF-ban.
A 2000-es évek grafikai téren meghatározó időszak volt és a RTCW az egyik nagykövete a kor reformereinek: a FAKK2, az Elite Force az Alice után ismét egy (durván módosított) Quake III motorral meghajtott játékba ugorhattunk fejest. A karakterek arca eszméletlenül realisztikusnak hatott – bár grimaszokra még nem voltak képesek, szájuk mozgott és még fogsoruk is ki volt dolgozva. (A szögletesség és a karót nyelt mozgás sajnos rontott az összképen.) A szellőben lengedező zászlók és függönyök szintén újdonságnak hatottak, nem beszélve a világot borító kidolgozott textúrákról és a hatalmas bejárható terekről. A fegyverek torkolattüze, a gránátok robbanása és a víz, mint közeg ma is egész látványos elemek. Hangok terén már jobban bele tudnék kötni a játékba és ez nemcsak az eltelt 21 évnek köszönhető. A zene ugyanis borzasztó monoton, csupán rövid taktusok ismétlődnek, ami elég idegőrlő tud lenni, mikor órákig bolyongunk egy pályán. Kicsit zavart az is, hogy a német zsoldosok szinte mindig ugyanazokat a szavakat kiáltják. (Ráadásul angolul…) Fülhallgatóval játszva térben sem mindig stimmeltek a hangforrások. De ne mondja senki, hogy szőrösszívű vagyok: a járművek, a fegyverropogások igen élethűnek hatnak és a szörnyek hörgése is hátborzongató. Összegezve technikai oldalról közel hibátlan a játék.
Az irányítással megint csak voltak gondjaim. Mikor betöltöttem egy gyorsmentést és mondjuk épp tüzeltek rám eltelt 1-2 másodperc mire karakterem felfogta, hogy szeretnék eliszkolni onnan. Az egér érzékenységéből is jócskán vissza kellett vennem, mire belőttem az ideális gyorsaságot. Olyan érdekes buggal is találkoztam, mint a lassítva egymás felé futó ellenfelek – elég röhejes látvány, ahogy vízi balettbe illő mozgással eszkimócsókot adnak egymásnak… Ezek azonban apróságok: A RTCW ma is megállja a helyét FPS-ként – mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy napjainkban is rengetegen nyomják élő szervereken a multiplayer játékmódot. (Utóbbit én nem próbáltam ki, nem erősségem a műfaj…)
Hogy milyen élmény volt végigjátszani ezt a klasszikust ennyi év távlatából? Baromi szórakoztató! A történet izgalmas, a body horror épp csak olyan mértékben van jelen, amennyi egy kalandsztoriban elmegy, az akció pereg, kihívás is van benne bőven, a missziók is ötletesek. (Kimondottan örültem, hogy nem erőltették a platform részeket, mint pl. legutóbb az Undying-ban.) A grafika még mai szemmel is kellemes és a kissé monoton zenei betétek is rendben vannak. Mindent összevetve örülök, hogy bepótoltam ezt a klasszikust, lehet ismét végigjátszom, ezúttal közepes nehézségi fokozaton.
Aki kíváncsi korábbi posztjaimra, itt nézzen körül:
