“Azt a jó büdös mindenit!” Valami ilyesmi felkiáltással néztem végig a Bioshock Infinite interaktív záróakkordjait. Semmiképp ne nyomozgass a sztori után, ha még nem játszottad végig a játékot, mert az elmúlt évtized legkomolyabb történetével lesz dolgod, mely hanyagul legyinti fültövön az utóbbi években megfogant Hollywoodi gyér termést. Az Infinite olyan klasszikusok mellé férkőzte be magát, mint a Doom, a Borderlands, vagy a Half Life.
Az előző két rész egyértelműen hangulatával emelkedett ki (bár inkább merült alá) a tucat FPS csokorból: beteges, horrorisztikus elemekkel mutatta be az utolsó gyufásdoboz design-jáig kidolgozott várost, az Art Deco stílusú Rapture-t, hátborzongató hangulattal nyakon öntve. Ezúttal a játék a felhők fölé kalauzol el: egy alternatív Columbiában játszódik a történet, mely erősen steampunk stílusjegyeket hordoz magán, olyannyira, hogy akár egy Verne regény helyszíne is lehetne.
A játék 1912-ben játszódik. A detektív foglalkozásából aligha megélő Booker DeWitt-et alakíthatjuk: a középkorú férfi óriási adóssággal tartozik – hála a szerencsejátéknak – így kénytelen elvállalni egy egyszerűnek tűnő feladatot: mentsen meg egy Elizabeth nevű fiatal lányt, aki egy toronyba zárva sínylődik az említett, gőz-hajtotta felhővárosban.
Új játékot indítva valóban úgy érezzük magunkat, mint 1998-ban, mikor Gordon Freeman bőrébe bújva beszálltunk abba a bizonyos kabinba – a játék egyből magába szippant és a befejezésig nem ereszt. A történet már ismerős helyszínen, a kilátótoronynál kezdődik az óceánon, majd egy katapultkilövés után megékezünk az állejtősen összerakott városba. Egyszerűen lehetetlen leírni azt a látványt, ami ott fogad, látni kell! Hihetetlen munkát végeztek a vizuális szakemberek (is): több kilométer távolságban repkedő, hatalmas, lebegő házak, monumentális szobrok, rengeteg virág, fa és pezsgő élet. Akár az ezredfordulón itt is korabeli ruhákban játszó gyerekek rohangálnak az utcán, kalapos hölgyek sütkéreznek a napon, a parkokban párok beszélgetnek, piknikeznek – idilli a hangulat, persze nem sokáig. A világot szokás szerint olyan szinten kidolgozták, hogy teszem azt saját márkája van a játéknak: a Fink-MFG.
Kiderül, hogy a várost egy Comstock nevű baptista prófétának építették, akit a mai napig imádnak szektába tömörülve az emberek. Mi is átesünk egy keresztelőn, hogy a városba léphessünk. Nem sokkal később az is kiderül, hogy Columbia lakóit erős, kisebbségi elnyomásra való hajlam jellemzi. Egy vidámparkban járva ezt magunk is megcsodálhatjuk, amikor alkalmunk adódik beszállni egy színes-bőrű pár megalázásába. (A játék többször is kisebb-nagyobb döntés elé állítja a játékost, egy ponton például Elizabeth-nek választhatunk nyakéket.) Messze az út még a lány megtalálásáig, de optimális esetben már megszerezzük egy rendőrtől az első fegyverünket, egy forgó kampót, mely nem csak az egyetlen közelharci eszköz, de a város platformjain átívelő skyline-okon, azaz égi drótköteleken is suhanhatunk segítségével…
Bár a Bioshock Infinite javarészt lineáris, mégis hihetetlen zegzugos pályákat alakítottak ki a fejlesztők számukra, ráadásul egyikről a másikra a legtöbb esetben bármikor visszamehetünk. Mint mondtam, ismét több kor és valós történelmi éra jegyeit hordozza magában a játék idealizált városa – a design ezúttal is jeles, legyen szó a boltokról (melyekbe szabadon betérhetünk), az eszközökről, vagy akár csak egy plakátról a falon. A steampunkos, folyton mozgásban lévő környezethez mi sem szolgáltathatta volna a megfelelőbb motort, mint a jól bevált Unreal Engine? (A DmC-vel ellentétben itt kimondottan szemet gyönyörködtető a freskó-szerű, élénk látványvilág.)
A játékmenet erősen sztori központú, de néhány interaktív cselekményt, illetve keresgélős feladatot leszámítva inkább a roppant naturalista harc dominál. Természetesen hősünkre vidámparki megmozdulása után a rendőrség egyből felfigyel, de agresszív munkások és később komolyabb fegyverzettel felszerelt katonák is megtámadják Őt. Az előző két rész Big Daddy-je ezúttal a Handyman lesz, aki lényegében egy hatalmas robotba épített ember. Emellett komoly veszélyt fognak jelenteni az amerikai alapítóatyákról mintázott, motorral hajtott patrióta robotok is. Pánikra nincs okunk, hisz bárkinek a fegyverét felvehetjük a földről, egyszerre akár kettőt is. (Apróság ugyan, de az interaktív tárgyak pirosan és sárgán villognak, ami elég kiábrándító.) Fontos megemlíteni a városban mindenütt megtalálható automatákat is: ezeknél KP fejében fegyvereket tuningolhatnuk, életet, illetve ú.n. Vigor-t vehetünk. Ugyanis a játék sava-borsát az Undying-ból ismerős mágiák adják! A Vigor nevű képességnek több fajtája létezik – mindegyik salt-al (sóval), egy kék folyadékkal idézhető meg. Bár Booker magától gyógyul később lehetőségünk lesz pajzsát is fejleszteni sárga üvegcséket találva. Ezekből még kétfélét szedhetünk össze: a piros hősünk életerejét növeli meg, a kék a mágiahasználat időtartamát tolja ki.
A programban számos Vigor rendelkezésünkre áll, melyeket stílusos üvegekben kapunk meg: egyikkel a mechanikus eszközöket bűvölhetjük meg, másikkal gyilkos varjakat idézhetünk ellenfeleink számára, később locsolóként vizet zúdíthatunk rájuk, esetleg a levegőbe emelhetjük őket. Mindegyikük hasznos lesz – arról nem is beszélve, hogy egy rendkívül stílusos néma film mutatja be használatukat. De térjünk rá a történet másik fontos szereplőjére, Elizabeth-re. A csodaszép lány egy elegáns kastélyban él, mit sem tud a külvilágról, csupán arról álmodik, hogy egyszer eljuthat Párizsba. Szökési kísérleteiről egy óriási mechanikus madár, a Songbird már idejekorán leszoktatta. A folyamatos megfigyelés alatt álló hölgyeményt kiszabadítva teljesen megváltozik a játékmenet. (Elizabeth múltjáról eleinte nem sokat tudunk meg, de mindenre fény derül majd a játék során.)
A szimpatikus karakter hű társunk lesz az egész történet végéig. Egyszer sem fog beakadni, miközben követ minket, vagy épp az utat mutatja. Érzéseit mindig hűen tükrözik gesztusai, arcmimikája egyszerűen kiváló. Ha dühös morcosan néz, a falhoz támaszkodik, míg mi mondjuk átkutatunk egy szobát. Alapvetően azonban roppant lelkes és elszánt, hatalmas kék szemei csillognak, élettel vannak tele, sőt, még arra is ügyeltek a készítők, hogy harc közben ruhája koszolódjon. A lány kisujja helyén egy gyűszű van, mely által – maga sem érti miért – különleges dolgokra képes. Meg tud Tear-eket, azaz átjárókat idézni, illetve már eltávolított tárgyakat kérésünkre vissza importálhat – utóbbiakat szürke hologramok jelzik. Ha kell, ágyút fabrikál egy mozdulattal a csatamezőre, elsősegély csomagos ládát teremt elő, vagy az említett motorizált hazafiakat oldalunkra fordítja – persze csak ha van rá lehetőség, azaz van a közelben megfelelő hologram. Másik ügyes tulajdonsága, hogy egy hajcsat segítségével képes lakatokat kinyitni. Némelyik szoba nem szükséges feltétlen a továbbjutáshoz, ezek feloldásához lock-pick-eket kell gyűjtögetnünk, általában hármat. Busásan megtérül a dolog, hisz az ilyen zárt ajtók muníciót, erős fegyvereket, vagy speciális ruhákat (erősebb páncél stb.) rejtenek!
Elizabeth a kódolvasásban is jeleskedik, így ha valahol egy számunkra érthetetlen üzenet fogad, akkor a közelben lévő könyvet megtalálva Ő lefordítja nekünk azt. A leghasznosabb tulajdonsága pedig, hogy csaták közben nem csak nem kell rá vigyáznunk, mert mindig elbújik, de töltényekkel, életerő csomagokkal, salt-tal lát el minket az ütközetek közben. (Automaták közelében még aprót is dob nekünk.) Az izgalmas játék során jó pár fontos karakter felbukkan még, de róluk lehetetlen spoiler nélkül beszélni. Helyszíneket tekintve megfordulunk majd kőfejtő bányában, a város szegény negyedeiben is, ahol egy Vax Populi nevű ellenállás szerveződött. De a katona múzeum, a bank, strand, a játék elején felbukkanó vurstli (ahol nem mellesleg lőni tanulunk meg), a raktárak és zeppelinek is mind-mind izgalmas helyszínül szolgálnak lövöldözésre, nyomozásra, vagy épp csak a táj megcsodálására.
Bár ezúttal nem kimondottan horror az új Bioshock műfaja, mégsem ajánlott vele játszani lurkóknak brutális harcai (végtagok szakadnak le, vér takarja be a kamerát) és nehezen emészthető, fokozatosan kibontakozó története miatt sem – már ha valakit érdekel ma még a korhatár. A morbid humor is erősen átitatja a játékot: az említett némafilmek (egyikben kimondottan gyermekeknek reklámoznak cigarettát), a párbeszédek gyakran fanyar kacarászásra adhatnak okot. Maga a város hangulata is elsőre komikus, később azonban kissé nyomasztó hatást kelt.
A töltőképernyőket mindig érdemes olvasgatni, mert a hasznos infók mellett még a történet apróbb részleteire is kitérnek rajta. Ugyanilyen okból érdemes gyűjtögetni és lejátszani a fontosabb szereplők által eldobált audiologokat és megnézni a kinetoscope-okban látható filmeket. Az élvezetesre sikerült harcok után mindig van lehetőség a legyőzött ellenség kifosztására, illetve kukákból, szekrényekből, asztalokról is csenhetünk el pénzt, kaját (mely a megcsappant életerőnket tornázza vissza). Ha mégis elhalálozna hősünk, akkor vagy visszakerül irodájába, vagy Elizabeth újraéleszti Őt, már ha épp a közelben van – mindkettő csekély pénzveszteséggel jár. Remek móka továbbá a drótköteleken való siklás is: szélsebesen süvíthetünk a talpunk alatt a felhőkkel és háztetőkkel, nyomunkban Elizabeth-tel, majd óriásit szökkenve landolhatunk egy erkélyen, vagy egy ellenség nyakában! Ki kell próbálni.
Hihetetlen jól sikerült az Infinite audio része is: a szinkronok tökéletesek, a zenék ismét gramofonról recsegő, korabeli melódiák. (Egyszer felfedeztem egy iszonyat poénos easter egg-nek szánt számot: a romos, szellem-járta városrészben lesz, figyeljetek!) Egyébként több kikacsintással is találkozhatunk, akár az előző részekre, akár más művekre vonatkozóan. Egy mozin például a Revenge of the Jedi című feliratot olvashatjuk.
Persze nem hibátlan FPS a Bioshock Infinite. Bizonyos konfigurációkon (naná, hogy az enyém közéjük tartozott) hiába fut folyamatosan, néha leáll gondolkodni 4-5 másodpercre (laggol) hiába van meg a vas hozzá. Javítás sehol… Hosszúságot tekintve egyébként pont kellemes a játék, ám miután befejezted, nincs semmi ami az újrajátszásra sarkallna. Se megnyitható artwork-ök, se semmi. És ami nagyon hiányzik az Infinite-ből, az a multiplayer. Képzeljétek el, mekkora mulatság lenne drótköteleken üldözni és levadászni egymást! Sajnálatos mód ez csak álom marad. Csupán ennyi negatívum tűnt fel számomra az amúgy vérprofi programban és a filmbe illő történet amúgy is mindenért kárpótolt.
Hihetetlen epikus ütközetekkel és napokig gondolkodtató, agyunkat buzeráló történettel zárul a játék: annyi a fordulat, hogy nem győzzük állunkat a helyére rakosgatni. Mikor összeáll a kép, simán úgy érezzük magunkat, mint a Mátrix, vagy a (kissé túlértékelt) Eredet megnézése után. Alan Wake-szerű, komoly, horror elemekkel operáló történet bontakozik ki a játék utolsó harmadában. Ja és a credits lista lefutását mindenképp várjátok meg! Ha még így sem lenne világos a történet, itt egy videó, ami mindent elmagyaráz, de megnézését szigorúan csak végigjátszás után ajánlom!
FIN.
Aki kíváncsi korábbi posztjaimra, itt nézzen körül:
