Akikkel az utóbbi napokban beszéltem, azok nem tudták megúszni, hogy ne áradozzak nekik gyermeki lelkesedéssel erről a sorozatról. Olyan türelmetlenül vártam ezt a napot, mint kalácsképű kisgyerek a karácsonyt. Ilyen nagy elvárásoknál persze mindig kérdéses: az ember hatalmasat zakózik majd pofára, vagy a mennyekben érzi magát? (Figyelem: enyhe spoilerek előfordulhatnak az írásban!)
Az eddigi élőszereplős Star Wars sorozatok számomra a “szódával elmegy” kategóriába tartoztak. Szívesen elnézegettem őket, sok vizet nem zavartak, de nekem nem is igazán tettek hozzá az univerzumhoz. Karaktereik számomra kicsit laposak, egydimenziósak voltak. (Természetesen ez csak az én véleményem, tisztelem a Mandalorian fanokat és Boba Fett hű követőit is!) Viszont a ma hajnalban befutott Obi-Wan a klasszikus trilógia két leghangsúlyosabb idősödő karakterének bontogatja tovább a történetét egy kiváló és egy szintén karizmatikus színész tolmácsolásában. Számomra ez a tény már maga a fanservice!
Nézzük pontosan mivel is van dolgunk. A sorozat a két trilógia között (mert az én világomban csak kettő van ) játszódik, 10 évvel a 66-os parancs és a jedi rend bukása után. Obi-Wan Kenobi, az egykori mester a Tatuin végtelen dűnéi közt bujdokolva éldegél, fél szemmel a kis Luke-ra ügyelve. A rend kudarca és tanítványa, mi több, legjobb barátja halála egyfolytában emészti őt – leginkább azért, mert saját maga hagyta a Mustafaron a lávában elpusztulni. Owen bácsi sem véletlen tartja távol Luke-ot a bolondnak hitt, megtört mestertől. Ha mindez a szomorkás felütés nem lenne elég híre megy, hogy fanatikus inkvizítorok érkeztek a bolygóra a rend életben maradt tagjait levadászni. Közülük a Harmadik nővér különösen szeretné hősünket vérében fekve látni és célja elérésében semmi, de tényleg semmi nem állíthatja meg.
Hálás időszakban járunk. Több játék (Force Unleashed, Fallen Order) és animációs sorozat is játszódott már ekkortájt. Én azért kedvelem nagyon ezt az érát, mert a két trilógia között hatalmas űr tátong megannyi kérdéssel: hogyan nőtte ki magát a Birodalom, hogyan kezdett új életet Obi Wan és Vader, mi lett a kamaszodó ikrek sorsa…? Rendkívül izgalmas fejezetnek tartom ezeket az éveket. A fátylat az első két rész épp hogy csak meglebbenti: bár Luke-ot csak egy snitt erejéig látjuk, a kis Leia életéből egy nagyobb szeletet is kapunk. Az ő elrablása rázza fel az egykori jedi mester beszürkült napjait, aki rögvest előtúrja a fénykardját és keresésére indul, nyomában a hidegvérű inkvizítorokkal.
Az első két epizód maratoni hosszúságú, gyakorlatilag egyben megnézve egy új, egész estés Star Wars filmet kapunk! A színészeket egyelőre még nagyon nem méltatnám: kedvenc jedi mesterünk játéka zseniális, mint mindig, pedig a legtöbb játékidőt némán, baljós tekintettel bámulva tölti ki. A többiek is teljesen rendben vannak: Joel Edgerton kellően mogorva tapló Owen bácsiként és az újonnan beugró Moses Ingram is hiteles idegbeteg. No és persze a gyerekszínészeknek is jár a birodalmi credit. Ugyan már megjelenik egy-két kisebb cameo is, az igazi dinamitos hordó még nem robbant fel: sok minden vár még ránk a következő hetekben.
A Disney+ korrekt munkát végzett, ugyanis nem csak igényes felirattal, de mindjárt szinkronnal is debütált a sorozat. Egyelőre csak az előbbi verziót láttam, de mindenképp újra nézem magyar hangokkal is, mert Mózer Károly és Anger Zsolt kedvelt szinkronszínészeim. (Anger hangja számomra már teljesen összeforrt McGregorral.) Egy szó mint száz: bár minden megérzésem ilyen biztos lenne! Nem hogy nem csalódtam, de még tán jobban is várom a következő pénteket, mint a mostanit. Az Erő legyen velünk addig is.
Aki kíváncsi korábbi posztjaimra, itt nézzen körül: