Érdekesen működik az ember. Ha valakit nem ismersz, a kinézete, gesztusai, beszédstílusa alapján vannak róla prekoncepcióid, amelyek vagy beválnak, vagy nem és csalódsz – jobb esetben kellemesen. A jó hír az, hogy ez a képesség egész életünkön át alakítható… fejlesztésére tökéletes a második Star Wars spin-off film, a Solo.
Miután a Disney megvette a Lucasfilmet, várható módon két csoportra osztotta a rajongókat, a három siralmasan sikerült folytatással és Halálcsillagos melléksztorival. Ezek után nehéz volt elfogadni, hogy egy olyan film készül, ami az egyik legemblematikusabb filmes és Star Wars-os karakter előzménytörténetét meséli el. Én a legelső híreket olvasva utáltam az ötletet, és rühelltem Alden Ehrenreich-et, akire Han szerepét osztották.
Egyszerűen a hideg rázott, hogy nem Harrison Ford lesz Solo (ami nyilván kivitelezhetetlen lett volna), így halott ötletnek tartottam az egész filmet. A marketing se tudott beszippantani, mert a giccses lila, meg narancsos posztereket összeegyeztethetetlennek tartottam a darkos, hamuszürke, alulszaturált előzetesekkel.
Ám a Solo élő példája milyen jó, ha nyitottak vagyunk a végsőkig, mert a Disney éra óta ezt a filmet (és a Zsivány Egyest) élveztem a legjobban!
A történetben 10 évvel járunk kb. a ’77-es rész előtt. A Birodalom sötét árnyai már a galaxisra vetültek. Az ifjú Han-nal Korélián találkozunk, ahol – egy erős nyitásban – kedvesével megszökik a nagyra nőtt rabszolgatartó féregkirálynőtől.
Ezután kényszerűségből elválik a pár útja évekre és Han a Birodalomhoz szegődik. Itt megismeri Csubakkát és néhány árulót, Beckett (Woody Harrelson) vezetésével, akik csakis apparátusért csatlakoznak az elnyomókhoz. Nem állnak semmilyen oldalon, a lopás, árulás az életük. Lelépve egy vonatrablásos balhéba beveszik a két újoncot és kezdetét veszik a kalandok.
A film legnagyobb erénye, amit VÉGRE az utálatos Utolsó Jedik után felfogott az egeres cég: a Star Wars egy egyszerű mese, nem kell rommá bonyolítani rokoni szálakkal, folytonos kikacsintgatásokkal, pofátlan fan-service-szel! Az első 3/6 rész után nincs értelme megváltani a világot! Látványos fanfiction-öket kell engedni készíteni a rendezőknek, amik két órára kikapcsolnak. Ennyi csupán a cél.
Végre megértették: a célok/ questek lehetnek aprók – nem kell megtalálni Luke-ot, felrobbantani a Halálcsillagot (nem, nem szerepel benne, csak homokba rajzolva), nem kell megmenteni a galaxist! Felesleges. Szerezd meg ezt, szökj meg onnan, vidd el amazt A-ból B-be – ennyi bőven elég, ha jól össze van rakva a film többi eleme, működni fog a recept!
A Solo-val pontosan ezt tették: a sztori egy egyszerű heist történet, néhol western elemekkel, vonatrablással, árulással, nem gagyi, ismétlem NEM GAGYI humorral és lehelet finom utalásokkal. A fanok kiszolgálása kimerül olyan apró mozzanatokban, mint hogy ismert bolygók neveit említik, majdani klasszikus mondatok hagyják el kicsavarva a fő karakterek száját (“Utállak. Tudom.”), apró tárgyak kerülnek elő a későbbi részekből és még ennél is finomabb célzások jelennek meg – Han kockái, Sabacc parti, hologram sakk.
Han szerelme, Qi’ra pl. Teras Kasit harcművészetet tanult, ami egy ’90-es évekbeli PS1-es verekedős videojátékból lehet ismerős. Ha érted az utalásokat, érted, de ha nem, nem zökkent ki. Esküdni mertem volna, hogy a Boba Fett/ Greedo/ Jabba hármasból, valakit majd beerőltetnek a filmbe: és NEM! (Utóbbit csak megemlítik kb. kétszer, de ennyi.) A felkelés is teljesen kimarad a sztoriból – oké az egyik karakter utal rá, amire hősünk viccesen reagál, de ez is kb. fél perc.
Dicsérendő tehát, hogy a Disney a kukázás ellenére sokat merített a legendákból (régi játékok, könyvek) is. Furcsa ezt írni, de az új film nem csupán előzmény/ eredettörténet, hanem egy finom reboot is. Nyilván fény derül Han múltjából fontos dolgokra – honnan kapta a nevét, miért néz ki máshogy itt még a Sólyom, és a legendás Kessel run is bekerült a filmbe – de nem az eddig ismert erőszakos, erőltetett módon.
No és a színészek? Totálisan rendben vannak, holott a castingtól féltem a legjobban. Alden Ehrenreich-et borzasztó választásnak tartottam, az Ingruberes videó után főleg – de rohadtul tévedtem. Ford tanácsát teljesen nem fogadta ugyan meg a srác, néhol konkrétan az Ő mimikáját, beállásait másolta – de nem tolta túl, mellette megmaradt végig a saját stílusa. Donald Glover-t is eleinte rossz ripacsnak éreztem Lando-ként, de aztán ezt visszafogták filmben és teljesen el tudtam fogadni a két színészt, mint a később jól ismert barátok fiatalkori karaktereit.
Csuvi is végre teljesen rendben van, nem kell porgot grilleznie ahhoz, hogy vicces legyen. Az ugyan fura, hogy Han-nal eleinte morogva tudnak csak kommunikálni, ám később már az emberi szót is megérti tőle, de annyi baj legyen. Végre felbukkannak ismert fajok a régi filmekből (igaz, elég kevés, de haladunk) azonban a Disney nyomás miatt még mindig van pár idétlen/ Harry Potter-be illő lény, ám közel sem olyan mennyiségben, mint eddig!
Emilia Clarke korrekt (wannabe) femme fatale, Woody Harrelson pedig zseniálisan játszik, mint mindig. Az új droid is eredeti karakter – Ő nem pánikolós, vagy cinikus karakter, hanem egy öntudatra ébredő, nagyszájú feka nő – ennyiben kimerül a PC-ség filmben hála az égnek. (Mondjuk egy droid hogy tud meghalni azt továbbra se értem, C3PO cafatokra lövése óta…) Ami nagyon bejött, hogy végre mindenki simlis – ez bizony tényleg egy western a galaxis másik végében!
A szinkron jól sikerült – a Star Wars-okat ugyanis mindig két nyelven nézem meg. Ami szintén felüdülés, hogy a háttérben végre IGAZI John Williams dallamok vannak bevágva (pl. Asteroid Field), amik egy rajongónak a hangulathoz baromi fontosak! Én nem tudom a Disney miért fukarkodik ezekkel a trackekkel, oké, kellenek az új témák is, de azok a fő filmekben sem sikerülnek jól nekik, hát még a melléksztorikban. (Érthetetlen. Anno a leggagyibb játékokba is betette az ismert kompozíciókat a LucasArts.)
A mozi persze nem hibátlan: a trailerek nagyon spoileresek voltak, a film harmadáig szinte mindig azt vártam mikor jön ez vagy az a jelenet. Egyetlen egy karakter talán tényleg beleerőltetett volt a film végén, de koránt sem annyira tolakodóan, mint a Zsivány Egyesben a hatásvadász Vader jelenet. (Amit nyilván nagyon csípek.) Az is zavart, hogy a főgonosz elég súlytalan, tipikus ZS kaliberű figura: gonosz, mert… gonosz.
Amit fel nem tudok fogni a spin-offoknak miért kell ilyen rohadtul fakónak/ darkos szürkének lenni. Mert maga a film nem indokolná, hisz laza, nem túl komoly, izzadtságszag és erőlködésmentes. Mi ez a trend, hogy minden legyen sötét? Ront az élményen még ha el is rejti a gyengébb effekteket. A CGI néhol szerintem amúgy is túl van tolva, bár ez 2018-ban elkerülhetetlen. Ami még kicsit zavart, hogy a haláloknak továbbra sincs semmi súlya – pedig jó páran otthagyják a fogukat még a főbb karakterek közül is.
A Solo mindenképp haladás: nem kellett biztosra játszania szájbarágós utalásokkal, régi színészek sztoriba erőltetésével, vagy világmegváltó új gondolatokkal. A nosztalgia gombra nem négy kézzel tenyerel rá és csapkodja, hanem néha elegánsan lenyomja azt. A filmet nem kell a Star Wars klasszikusokhoz mérni, listára pakolgatni, és nem, nem nyomja le a Birodalom Visszavágot, de a legfontosabb: meg se próbálja, nem tör hatalmas babérokra. Csak stílusosan, lazán elmesél egy Star Wars kalandot és két óráig totál kikapcsol!
Ilyenből, ilyen minőségben még több is jöhet, a fő vonalat meg felejtsük el… A legpozitívabb filmes csalódás, amivel 2018-ban nagyvásznon találkoztam.
Aki kíváncsi korábbi posztjaimra, itt nézzen körül:
